SzemélyekESCALUS, Verona hercege
PÁRIS, ifjú nemesúrfi, a herceg atyjafia
MONTAGUE    | a két viszálykodó ház fejei
CAPULET         |
ÖREG CAPULET, Capulet nagybátyja
ROMEO, Montague fia
MERCUTIO, a herceg rokona, Romeo barátja
BENVOLIO, a herceg rokona, Romeo barátja
TYBALT, Capuletné unokaöccse
LŐRINC   | Ferenc-rendi barátok
JÁNOS      |
BOLDIZSÁR, Romeo szolgája
PÉTER, Júlia dajkájának szolgája
SÁMSON       | szolgák Capuletéknél
GERGELY     |
ÁBRAHÁM, szolga Montague-éknál
EGY PATIKÁRIUS
HÁROM MUZSIKUS
PÁRIS APRÓDJA
MÁSIK APRÓD
ŐRTISZT
MONTAGUE-NÉ
CAPULETNÉ
JÚLIA, Capuleték leánya
JÚLIA DAJKÁJA
KAR
Veronai polgárok, férfiak, nők a két házból, álarcosok, őrök, nappali és éjjeli kíséret

Szín: Verona, az ötödik felvonásban Mantova

KAR
(jön) Két nagy család élt a szép Veronába,
Ez lesz a szín, utunk ide vezet.
Vak gyűlölettel harcoltak hiába,
S polgárvér fertezett polgárkezet.
Vad ágyékukból két baljós szerelmes
Rossz csillagok világán fakadott,
És a szülők, hogy gyermekük is elvesz,
Elföldelik az ősi haragot.
Szörnyű szerelmüket, mely bírhatatlan,
Szülők tusáját, mely sosem apad,
Csak amikor már sarjuk föld alatt van:
Ezt mondja el a kétórás darab.
Néző, türelmes füllel jöjj, segédkezz,
És ami csonka itten, az egész lesz.

SÁMSON
Na, Gergő, most már aztán semmit se fogunk zsebre vágni.

GERGELY
Az nem is tanácsos. Mivelhogy aki zsebre vág valamit, azt nyomban dutyiba vágják.

SÁMSON
Nem érted. Úgy kirántom a kardom, hogy olyant még nem ettek.

GERGELY
Hát ebben már igazságod lehet. Kirántott kardot még bizonyára nem ettek.

SÁMSON
Ha én fölindulok, akkor mindjárt vágok.

GERGELY
Tudod, mit vágsz? Pofákat. De nem a másokét. Ahhoz te nehezen indulsz föl, komé.

SÁMSON
De csak jöjjön ide egy Montague-kutya, tudomisten, fölindulok.

GERGELY
Nézd: aki fölindul, az mozog, ennélfogva ha fölindulsz, el is indulsz. A bátor azonban áll.

SÁMSON
Nem áll. Mihelyt megpillantok egy Montague-kutyát, föl is indulok, meg is állok, mint a cövek. A Montague-ék minden pereputtyát fal mellé szorítom.

GERGELY
De mi nem lányokkal harcolunk, komé.

SÁMSON
Bánom is én. Én senkivel se ösmerek irgalmat: ha a férfiakat letepertem, következnek a lányok.

GERGELY
Csakhogy ezt ám a gazdánk nem hagyja helyben.

SÁMSON
Majd helybenhagyom őket én.

GERGELY
Érzed annak a súlyát, amit most mondasz?

SÁMSON
Majd megérzik a lányok: nagydarab marha ember vagyok.

GERGELY
Marha vagy, annyi szent, nagy marha. Rántsd ki a fringiád, jön két Montague-cseléd.

SÁMSON
Kard-ki-kard. Köss beléjük elül, én majd födözlek hátul.

GERGELY
De én már hátul se födözlek föl.

SÁMSON
Sose félts engem.

GERGELY
Félt a nyavalya.

SÁMSON
Ne sértsük meg a törvényt: hadd kezdjék ők.

GERGELY
Én majd elsétálok előttük: pofákat vágok rájuk. Értsék, ahogy akarják.

SÁMSON
És ahogy merik. Én pedig fügét mutatok nekik. Tűrjék, ha van hozzá pofájuk.

ÁBRAHÁM
Nekünk mutatja kend azt a fügét?

SÁMSON
Csak úgy fügét mutatok.

ÁBRAHÁM
Nekünk mutatja kend azt a fügét?

SÁMSON
(félre Gergelyhez) Te, megsértjük avval a törvényt, ha azt mondom, hogy nekik mutatom?

GERGELY
(félre Sámsonhoz) Dehogy.

SÁMSON
Nem kendteknek mutatom, csak úgy fügét mutatok.

GERGELY
Talán belénk akar kend kötni?

ÁBRAHÁM
Dehogyis akarok belekötni kendtekbe.

GERGELY
Mert ha akar, állok elébe: az én gazdám van olyan úr, mint a kendé.

ÁBRAHÁM
De nem különb.

SÁMSON
No jól van, komé, jól van.

GERGELY
(félre Sámsonhoz) Mondd, hogy különb: itt jön a gazdánk egyik atyjafia.

SÁMSON
Különb az, komé, különb.

ÁBRAHÁM
Hazudsz.

SÁMSON
Ha férfiak vagytok, vágjatok beléjük. Gergő, most mutasd a mestervágásod.

BENVOLIO
Széjjel, bolondok! (Leüti kardjukat)
Be kardotok. Nem tudják, mit csinálnak.

TYBALT
Hát karddal állsz e pipogyák közé?
Na rajta, és nézz szembe a halállal.

BENVOLIO
Békét akartam: dugd be kardodat,
Vagy jöjj s mi együtt válasszuk el őket.

TYBALT
Karddal papolsz békét? Utálom azt,
Akár a poklot s minden Montague-t.
Rongy, védd magad!

POLGÁROK
Fustélyt, botot, kést! Verd csak, üsd agyon!
Fúj, Capuletek! Fúj-fúj, Montague-k!

CAPULET
Mi lárma ez? Hé, adssza hosszú kardom!

CAPULETNÉ
Mankót, mankót! - minek neked a kard?

CAPULET
A kardomat! - Vén Montague is itt van,
Hogy rázza rám ingerkedő vasát.

MONTAGUE
Gaz Capulet - hagyj engem, hagyj, ha mondom.

MONTAGUE-NÉ
Lépést se tőlem, nem fogsz vívni véle.

HERCEG
Ti békebontó, zendülő cselédek,
Szomszédi vértől mocskosult vasakkal:
Nem hallotok? Mit! emberek, ti barmok!
Hát lángotok az eretekbe zajgó
Bíborpatakkal oltanátok el?
Halálfia, ki vérszínű kezéből
Le nem veti ádázkodó vasát
És most se hallgat feldühödt urára. -
Csip-csup szavak miatt már harmadízben
Polgárviszály támadt, zavarva békénk,
Miattatok, Capulet s Montague,
Verona agg polgárai pedig
Lerúgva tisztes, úri köntösük
Vén fringiát ragadtak vén kezükbe
Rozsdás patvarkodástokat leverni:
Hát az, aki még egyszer lázad itten,
Az életével fog fizetni érte.
Mostan tehát mindenki hazatér:
Te, Capulet, azonnal énvelem jössz,
S te, Montague, ma délután keress föl
A városházi székülőtanácsban,
Ottan tudod meg, mit határozunk majd.
Még egyszer: aki nem megy most se - meghal!

MONTAGUE
Mondd, ki kavarta föl e régi harcot?
Öcsém, te itt voltál a kezdeténél?

BENVOLIO
Ellenfeled cselédjei s tiéid,
Mikor kiléptem, már egymásra mentek.
Én hát közéjük álltam: erre jött
A vad Tybalt, kezében puszta karddal,
Szitkot lehelt fülembe, vívni hívott,
Vagdalta kardjával a levegőt,
Mely csak fütyült reá, sértetlenül.
Aztán döfödjük egymást és püföljük,
Sokan kifutnak, minden penge serceg,
Míg végre jön és szétválaszt a Herceg.

MONTAGUE-NÉ
Hol Romeo? - mondd, nem láttad te még ma?
Jó, hogy nem volt e csúf csetepatéba.

BENVOLIO
Egy órával korábban, hogy a szent nap
Keletnek aranyablakán kikukkant,
Bolyongni űzött nyugtalan kedélyem,
A szikamor-liget körül, amely
Nyugat felől övedzi városunkat,
Láttam fiad, ő már korán elindult.
Hozzá siettem, ám hogy észrevett,
A fák alá lopódzott hirtelen.
Én - mert tudom magamról, hogy az érzés
Mélyebb, mikor egész magunk vagyunk -
Érzésemet követtem és nem őt,
S kerültem őt, ki engem elkerült.

MONTAGUE
Hajnal felé már látták gyakran erre,
Locsolta a friss harmatot könnyével,
Felhőt dagasztott sóhaj-fellegekkel.
De amikor a mindent-kedvelő nap
Távol-Keleten, Aurora^[1] ágyán
Széthúzza a borongó kárpitot,
Szalad a fény elől borús fiam,
Bezárja a szobája ablakát,
Kicsukja onnan a napot, verőfényt
És mesterséges éjszakát csinál:
Bús gondja egyre nő, akár az éjjel,
Ha jó tanács nem űzi végre széjjel.

BENVOLIO
És nem tudod, bátyám, mi az oka?

MONTAGUE
Ha sejteném! De erről nem beszél.

BENVOLIO
Mért nem fogod hát vallatóra egyszer?

MONTAGUE
Faggattam én is, sok barátja is:
De csak a szíve a tanácsadója.
És erre hallgat - nem tudom, miként -,
Elfordul ő a fürkész, vizsga szemtől,
Akár a bimbó, mit rág csúnya féreg
S nem tárja ki a szirmait a légnek,
És nem ajánlja szép arcát a napnak.
Mihelyt tudjuk, miért hullt e bú rája,
Megleljük azt is, hogy mi a kúrája.

BENVOLIO
Nézd, erre jő: siessetek tovább.
Törik-szakad, én meglelem okát.

MONTAGUE
Ha gyónna néked - bár lehetne hinnem -,
De boldog volnék. Asszonyom, jer innen.

BENVOLIO
Öcsém, jó reggelt!

ROMEO
                        Ily ifjú a nap?

BENVOLIO
Most múlt kilenc.

ROMEO
                        Időnk a bú alatt
Hosszúra nyúlik. Az apám szaladt el?

BENVOLIO
Az. - Mért hosszú a napja Romeónak?

ROMEO
Mert nincsen, ami megkurtítsa, testvér.

BENVOLIO
Szeretsz valakit?

ROMEO
                Vége!

BENVOLIO
                        Nem szeretsz hát?

ROMEO
Az nem szeret, akit én szeretek.

BENVOLIO
Jaj, a Szerelem szemre oly szelíd,
S goromba zsarnok, hogyha közelít.

ROMEO
Jaj, ő magának mindig elegendő,
Szem nélkül is lát, bár szemén a kendő! -
Mondd, hol eszünk? Ó, jaj. - Mi volt a patvar?
Ne is beszélj, mindent hallottam itt.
Sok-sok gyűlölség s tenger szerelem: -
Veszett szerelem! Szerelmes gyűlölség!
Ó, valami, mi semmiből fogant!
Ó, súlyos könnyűség, komoly üresség,
Gyönyörű alakok torz zűrzavarja!
Ólompehely, hidegtűz, éberálom,
Beteg egészség, minden, ami nem!
Így szeretek én, s ezt nem szeretem.
Nem is nevetsz?

BENVOLIO
        Inkább sírok, barátom.

ROMEO
Min sírsz, te jó szív?

BENVOLIO
                        Jó szíved baján.

ROMEO
Aki szeret, mind ily bolond, na lám.
A mellemet a bánat súlya nyomta,
Te tőlem elvetted, de erre nyomba
Több lett enyém: szóval mivel szerettél,
Nőtt bánatom s új béklyóba verettél.
Szeretni: sóhaj füstje, kósza gőz,
Majd szikratűz a szembe, hogyha győz,
S ha fáj, könnyekből egy nagy óceán.
Mi más szeretni? Higgadt, tiszta téboly -
Édes vigaszság, epe, ami szétfoly. -
Áldjon az ég.

BENVOLIO
        Várj! Én megyek veled.
Megbántsz nagyon, ha meg nem engeded.

ROMEO
Csitt, elvesztettem önmagam, ne szóljál.
Romeo nincs itt: máshol valahol jár.

BENVOLIO
Mondd meg nekem, komolyan, kit szeretsz?

ROMEO
Hát nyögjek is, beszéljek is?

BENVOLIO
                        Ne nyögj,
Csak mondd meg komolyan.

ROMEO
Végrendelkezni kell szegény betegnek -
Beszélni kell annak, akit temetnek?
Hát komolyan, én egy - nőt szeretek.

BENVOLIO
Egy nőt? Hisz ezt sejtettem én előbb is.

ROMEO
Micsoda ész vagy. S a hegyébe: szép.

BENVOLIO
Így célt el nem hibáznék semmiképp.

ROMEO
De elhibáznád: mert neki hiába
Cupido^[2] nyila, szűz, akár Diána.^[3]
A tisztesség a vértje, és ha víjja,
Rajt széttör a szerelem csitri íja.
Szerelmes csók kis ostromát kacagja,
Szemek tüzét, s nem nyitja ki ölét
A szent nőt is megszédítő arany.
Szépsége gazdag - árva diadal -
Mert hogyha hal, szépsége véle hal.

BENVOLIO
Megesküdött, hogy szűz marad, azér?

ROMEO
Igen kucorgó, így tehát pazér.
A szépség, mit koplaltat a szigor,
Sok szép reményt, utódot eltipor.
Szép és nagyon jó, állja a delejt,
Ő égbe jut s engem pokolba ejt.
Szeretni nem akar e szűzi lélek
S az esküje halálom: holtan élek.

BENVOLIO
Akkor felejts el emlékezni rá.

ROMEO
De hogy felejtsek emlékezni, kérlek?

BENVOLIO
Úgy, hogy tekints a többi nő felé,
Hisz annyi szép van még.

ROMEO
                        De akkor én
Még szebbnek érzem őt, tökéletesbnek.
Fekete álca hölgyek homlokán
Arról beszél, milyen fehérek ők.
Ki megvakul, az nem feledheti
Szemevilága régi, drága kincsét.
Egy nőt mutass, kinél nincs szebb a földön,
S arcáról én azt olvasom ki majd,
Hogy nála is különb, százszorta szebb.
Eh, nem tanítsz feledni engemet.

BENVOLIO
De megtanítlak majd, nem engedek.

CAPULET
De Montague épp annyi büntetést kap,
Akárcsak én, nem lesz talán nehéz
Ily két aggcsontnak békében megélni.

PÁRIS
Mindkettőtöket megbecsül a Város.
Kár, hogy sokáig torzsalkodtatok.
De most, uram, mit szólasz az ügyemhez?

CAPULET
Csak azt, amit már mondottam tenéked,
Lányom alig forog a társaságban,
Tizennégy év se múlt fölötte el,
Előbb fonnyadjon el két nyár virága,
Akkor megérik nászra majd a drága.

PÁRIS
Volt már anya sok lány az ő korában.

CAPULET
Korai virág elhervad korábban.
Minden reményem a föld nyelte el,
Csak ez a lányka a földem reménye:
De udvarold és kérd meg, drága Páris,
Ha ő akar, akarom véle máris,
Ő válasszon ki téged szabadon,
S neked szavam, áldásomat adom.
Ma este nálam épp afféle bál van,
Sok-sok barátomat meginvitáltam,
Jöjj el közénk, a házigazda hadd
Örüljön, hogy a háza gazdagabb.
A földi csillagok az égi pompa
Tüzét túlfénylik majd szegény lakomba.
Üdülj tehát, mint ifjú - amikor
A sánta Tél sarkára rátipor
A piperés Tavasz - megannyi ringó
Szép lány között, aki akár a bimbó.
Nézd mindjüket, figyeld, ne légy te rest,
S ki legkülönb köztük, csak azt szeresd.
Ott lesz a lányom is, még kisleány,
A sok között csak egy picinyke szám.
No jöjj velem. (A szolgának írást ad)
        Fickó, siess nagyon.
Találd meg őket, kiknek itt vagyon
Nevük fölírva, mind házamba várom,
Mondd, jöjjenek el hozzám mindenáron.

SZOLGA
Írva vagyon. De az is írva vagyon, hogy: varga maradjon a rőfjénél, szabó a kaptafájánál, halász az ecsetjénél, képíró a varsájánál. Engem pedig elküldenek, hogy találjam meg azokat, akiknek neve itt írva vagyon, de mégse találom meg benne azokat, akiket meg kellene találnom. Valami írástudó, deákos embert kell keresni: - no éppen itt jön.

BENVOLIO
Eh, csak tűz oltja a tüzek parázsát,
A kínok írja egy új fájdalom.
És jaj gyógyítja gyötrelmek marását.
Szédülsz? kerengj a másik oldalon.
Fertőzd be szemedet egy új ragállyal,
S e régi méreg eltűnik ezáltal.

ROMEO
Az útilapu is ajánlatos.

BENVOLIO
Mire, barátom?

ROMEO
                A tört lábra, pajtás.

BENVOLIO
Mit, megbolondultál te, Romeo?

ROMEO
Nem én, de megkötöztek, mint bolondot.
Tömlöcbe dobtak, koplaltatnak, ütnek,
Folyton gyötörnek s - jó estét, barátom.

SZOLGA
Jó estét. Tud-e olvasni az úr?

ROMEO
Tudok: az átkomat a nyomoromból.

SZOLGA
Azt nyilván könyv nélkül is tetszik már tudni: de én azt kérdezem, tud-e olvasni az úr olyasmit is, amit lát?

ROMEO
Ha ismerem a nyelvet és betűket.

SZOLGA
Jól adja. Isten tartsa meg a jókedvét.

ROMEO
Várj, fiú, tudok olvasni.
Elveszi az írást és olvassa
Signor Martino feleségével és leányaival;
Anselmo gróf, szépséges húgaival;
Özvegy Vitruvióné úrasszony;
Signor Placentio, kedves unokahúgaival;
Mercutio és öccse Bálint;
Tulajdon nagybátyám, Capulet, feleségével és leányaival;
Szép unokahúgom Róza s Livia;
Signor Valentino s unokaöccse, Tybalt;
Lucio és a vidor Ilona.
Visszaadja az írást
Szép társaság: és hova menjenek?

SZOLGA
Föl.

ROMEO
Hova?

SZOLGA
Vacsorára, a mi házunkba.

ROMEO
Kinek a házába?

SZOLGA
A gazdáméba.

ROMEO
Lásd, ezt előbb kellett volna kérdeznem.

SZOLGA
Elmondom én néked, ha nem is kérdezel: az én gazdám az a híres-nevezetes, dúsgazdag Capulet, s ha kigyelmetek nem a Montague házból valók, kérem, jöjjenek el szintén, hajtsanak föl nálunk egy kupa bort. No, Isten tartsa. (El)

BENVOLIO
Capuletéknek ősi ünnepén
Szép Róza is ott lesz, akit szeretsz,
S megannyi tündérlányka Veronából.
Jöjj fel, bíráló szemmel mérd az arcát
Az ő arcukhoz, s gondod elzavarjuk,
A hattyúban meglátod majd a varjut.

ROMEO
Ha a hívő szemem vallása csalfa,
Legyen a könnyem tűz, mert mást szerethet
S ha nem fulladt meg eddig, vízbe halva,
Hát tűzben égjen el, mint az eretnek,
Őnála nincsen szebb, a napvilágnál
Nem járt különb, mióta a világ áll.

BENVOLIO
Igen, mivel csak őt láttad szünetlen,
A képe lengett mind a két szemedben.
De hogyha e kristálymérlegre tennéd:
Az egyik serpenyőbe a szerelmét,
S másikba a sok lányt, már nem adózna
Úgy néki szíved, s könnyű volna Róza.

ROMEO
No elmegyek, de nem ront meg az álom,
Csak őt imádom, ott is őt csodálom.

CAPULETNÉ
Hol a leányom, dajka? Hívd be őt.

DAJKA
Már hívtam, oly igaz, amint igaz, hogy
Szűz voltam tizenkét éves koromban.
Hé, báránykám! Madárkám! Ejnye, hol van?
Hé, Júlia!

JÚLIA
Ki hív?

DAJKA
        Anyád.

JÚLIA
                Anyám?
Nos, itt vagyok, mi tetszik?

CAPULETNÉ
Hát azt akarnám - dajka, hagyj magunkra,
Négyszemközött; de nem, jöjj vissza, dajka.
Inkább te is halld, mit beszélgetünk -
Tudod, hogy a kislányom már nagyocska -

DAJKA
Órára is megmondhatom korát.

CAPULETNÉ
Még nincs tizennégy.

DAJKA
                        Tizennégy fogamra -
Miből alig lehet ma (azt hiszem) négy -,
Még nincs tizennégy. Mondjátok, mikor lesz
Mostan vasas Szent Péter napja?

CAPULETNÉ
                        Két hét
És pár nap múlva.

DAJKA
                Mindegy, bármikor,
Azon az éjszakán lesz épp tizennégy.
Zsuzsim meg ő - Isten nyugtassa őt -
Egyívású. Zsuzsim elvette Isten,
Nem érdemeltem: - szó mi szó, aszondom -
Vasas Szent Péter éjén lesz tizennégy,
Akkor bizony, emlékezem reá.
A földrengésnek már tizenegy éve
S én éppen aznap választottam el,
Mivel hogy ürmöt kentem a csöcsömre,
Künn a galambdúcnál sütött a nap -
Az úrral akkor Mantovába jártak -
Van még eszem csak - szó mi szó, aszondom -
Mikor a mellem bimbaján az ürmöt
Lenyalta ez a kis csacsi, s fanyar volt,
Dühösködött, így rázta a csöcsöm.
Most reccs galambdúc, ész nélkül futottam,
Zargatni sem kellett nagyon.
Hát ennek épp tizenegy éve van.
Már állni is tudott, a szent keresztre,
Futkározott, boklászott erre-arra.
Előző nap beverte homlokát,
És az uram - nyugtassa őt az Isten -
Tréfás egy ember volt, fölkapta nyomban:
"No", mondta, "kislány, az arcodra estél?
Ha több eszed lesz, majd hanyatt esel te,
Ugye, Julis?" Aztán a kis komiszka
Máris csitult s azt mondta rá: "Aha."
No lám, a tréfaság valóra válik!
Ha ezer évig élek, sem felejtem:
"Ugye, Julis?" mondotta az uram,
S a kis komiszka rávágott: "Aha."

CAPULETNÉ
Elég legyen már, kérlek, végre hallgass.

DAJKA
No hallgatok. De hát muszáj nevetnem,
Hogy elcsitult, s azt mondta rá: "Aha",
Pedig biz' isten oly nagyocska púp volt
A homlokán, mint egy kokas monya,
Rútul beverte, rítt keservesen.
"No", mondta az uram, "arcodra estél?
Ha több eszed lesz, majd hanyatt esel te,
Ugye, Julis?" S csitulva szólt: "Aha."

CAPULETNÉ
Csitulj te is, ha mondom, csitt, dadus, csitt.

DAJKA
Csitt, szót se hát. Isten tartson sokáig.
Sosem szoptattam ily remek babuskát.
Csak azt kívánnám még megérni, hogy majd
Férjhez mehess.

CAPULETNÉ
Férjhezmenésről: én is éppen erről
Szólnék veled. - Mondd, Júlia, leányom,
Hajlandó volnál férjhezmenni te?

JÚLIA
Nincs a világon ennél szebb dolog.

DAJKA
Nincs szebb dolog! Ha nem volnék dadád,
Azt hinném, tejjel szoptál bölcsességet.

CAPULETNÉ
Gondolj reá hát, ifjabb nők tenálad,
Itt Veronában - s mind előkelőek -
Most már anyák: ha visszagondolok,
A te korodban én is anya voltam.
Te meg leány. Száz szónak egy a vége:
A délceg Páris kéri a kezed.

DAJKA
Az ám a férfi, kislány, párja sincsen,
Széles világon - férfi az, viaszkból.

CAPULETNÉ
Ilyen virág nincs Verona nyarában.

DAJKA
Virág: jól tetszik mondani: virág!

CAPULETNÉ
Mit szólsz? Szeretnéd ezt a nemesúrfit?
Ma este a bálunkra eljön ő is,
Olvasd az ifjú Páris kedves arcát,
E könyvet, mit a Szépség tolla írt,
Figyeld a sorok kedves vonalát,
Egyik a másnak csak tartalmat ád.
S ami a könyvben tán rémlik kavargón,
Azt a szemében megleled: a margón.
Szép, drága könyv, kötetlen és szerelmes,
Csak egy kötés kell és tökéletes lesz.
Aztán, amint tengerben él a hal,
Csinos külső gazdag belsőre vall.
Hiszen a könyv is úgy kívánatos,
Mikor arany-szót zár arany-kapocs.
Zárd el magadba ajándékodat,
S nem lesz ezáltal kisebb, vékonyabb.

DAJKA
Sőt vastagabb a jó férjtől a nő.

CAPULETNÉ
Egy-kettő, mondd, tudnád szeretni Párist?

JÚLIA
Szeretném látni, hogy szeressem-e,
De nem lövellem a tekintetem
Mélyebbre, csak mint meghagytad nekem.

SZOLGA
Jaj, nagyasszony, a vendégek meggyöttek, a vacsorát föltálalták, a kisasszonyt keresik, a kamrában szidják a dajkát, mint a bokrot, minden tótágast áll. Én futok fölszolgálni, kérem, jöjjenek tüstént.

CAPULETNÉ
Tüstént.
Szolga el
       Leányom, a gróffal beszéljél.

DAJKA
Menj, fruska, a szép napra jő a szép éj.

ROMEO
De mentségünkre szólsz azért néhány szót?
Vagy ajtóstul rontunk be hirtelen?

BENVOLIO
Efféle móka nem divat manapság:
Ámor se kell itt, bekötött szemekkel,
Aki tatáros, pingált lécnyilával
Madárijesztőként riasztja nőink,
Se bemagolt mondóka, mit dadogva
Nyögünk súgó után, mikor belépünk:
Csak tartsanak annak, minek akarnak,
A táncolókkal tartunk és sipirc.

ROMEO
Fáklyát nekem. Én nem tudok bokázni.
Sötét vagyok, inkább világitok.

MERCUTIO
Nem, Romeóm, táncolni kell neked.

ROMEO
Tirajtatok a könnyű tánccipellő,
Akár az álom, ám a lelkem ólom,
A földre húz le, nem birok mozogni.

MERCUTIO
Szerelmes vagy: vedd Ámor röpke szárnyát
S elszállsz a földről, hogyha felkötöd.

ROMEO
Ezt kötve hinném: úgy belém kötött,
Úgy megbökött nyilával: lenge tollán
Nem szállhatom túl lomha bánatom,
A szerelemnek terhe földre roskaszt.

MERCUTIO
Roskadj te rá, terheld meg te a terhét,
Gyöngécske lény az, enged egy nyomásnak.

ROMEO
A szerelem gyöngécske? Aj de durva,
Vad, hepciás, és szúr, mint a tövis.

MERCUTIO
Ha durva véled, légy te véle durvább,
Szúrd, hogyha szúr, és így alád kerül majd.
Adj hát hamar arcomra egy tokot:
Álarcot ölt
Maszkot a maszkra! - Bánom is, kutassa
A kandi szem e rút arcátlan arcot,
A képtelen kép majd pirul helyettem.

BENVOLIO
Gyertek, kopogjunk és mihelyt beléptünk,
Ki-ki forgassa emberül a lábát.

ROMEO
Fáklyát nekem; a léha széltoló
Csiklandja sarkkal a holt, asszu deszkát.
Én azt tartom, mit az öregapáink:
"Csak nézek és majd gyertyát tartok inkább."
Nagyon unom e gyönyörű világot.

MERCUTIO
Világtalan, ki unja a világot,
Vak vagy, a szerelem gödrébe hulltál,
Fülig ganéjba - tisztesség ne essék -,
Én majd kihúzlak. Hagyd azt a világot.

ROMEO
Melyik világot?

MERCUTIO
                Nos, úgy állasz avval,
Lobogsz, sziporkázol, mint lámpa nappal.
Hallgass reám - ha gyönge is a szóvicc -
Amit tanácslok néked, mégse kófic.

ROMEO
De az se lenne éppen jó dolog,
Ha most bemennénk.

MERCUTIO
                Hát mért gondolod?

ROMEO
Mert éjszaka erről álmodtam.

MERCUTIO
                        Én is.

ROMEO
Mit?

MERCUTIO
Azt, hogy aki álmodik, csaló.

ROMEO
Csak öncsaló, mert álma, az való.

MERCUTIO
No nézd, a Mab királyné járt tenálad,
A tündérek bábája, oly parányi
Alakban jön, mint városi szenátor
Mutatóujján a gyűrűs agátkő.
Aprócska, kis könnyű fogatba hajt át
Az emberek orrán, mikor alusznak.
A kerekek küllője nyurga pókláb,
A hintó födele egy szöcskeszárny,
A hámja finom pókháló-fonál,
Gyeplője a hold lucskos sugara.
Ostornyele tücsökcomb, rost a szíja.
Csöpp, szürkementés szúnyog a kocsis,
Félakkora, mint a kövér kukac,
Mit rest cseléd a ujjából vakar ki.
A kocsiváz egy üres mogyoró,
A mókus eszkábálta, vagy a vén szú,
Kik ősidőktől tündér-kocsigyártók.
Így robban át a szeretők agyán
Éjente, és az álmuk szerelem,
Udvarló térdén, s udvarlás az álma,
Fiskális ujján, és az álma pördíj,
Nők ajkain, s álmukban csókolódznak.
De Mab ha mérges, szájuk hólyagos lesz,
Mivel a habcsók nékik is megárt.
Nem egyszer udvaronc orrába vágtat,
S az erre már kitüntetést szagol,
Máskor dézsmás malacka farkhegyével
Csiklandja az alvó papocska orrát
És az plébániáról álmodik.
Majd átrobog a katona agyán
És álma sok-sok nyakszelés, spanyoltőr,
Les és roham, aztán öt ölnyi mély,
Jó-nagy ivászat; hirtelen a dobszó
Pörög fülében, fölriad, ocsúdik,
Kicsit szedi a szenteket az égből
S megint elalszik. Ő, a Mab királyné,
Lovak sörényét éjjel egybefonja,
Csombókos hajba süt varázsgubancot
S hogy szertebontod, az babonaság.
Boszorka ő, a lányt, ha háton alszik,
Megnyomja, terhet bírni így tanítja,
Hogy jól feküdjön majd asszony-korában.
Ő az, ki...

ROMEO
        Hallgass, Mercutio, hallgass.
Semmit beszélsz.

MERCUTIO
                Hisz álomról beszélek,
Amit csupán a henye agyvelő szült
És semmiből a képzelet koholt.
Matériája vékony, mint a lég
És csapodárabb, mint a szél, mi mostan
Észak fagyott keblén kacérkodik,
De nyomba megharagszik, délre rebben
S csorgó harmatba fürdeti az arcát.

BENVOLIO
E szél, miről szólsz, elfújt minket is.
Megvacsoráztak már, későn jövünk.

ROMEO
Sőt tán korán: egyszerre sejti lelkem,
Hogy a Sors, mely a csillagokban csüng még,
Ez éji bálon kezdi meg komor,
Szörnyű futását, és unt életem,
Mit a mellembe zárok itt, gonosz
Csellel korahalálba kergeti.
De Ő, ki kormányozza a hajómat,
Vigye vitorlám - víg urak, előre.

BENVOLIO
Dobszót reá.

ELSŐ SZOLGA
Hol az a Lábas Anti? Tányérokat kéne váltani. De az nem váltja, inkább nyalja.

MÁSODIK SZOLGA
Csak egy-két étekfogó mosogat, az is ilyen mosdatlan. Piszokság.

ELSŐ SZOLGA
Arrébb a székekkel, odébb a pohárszékkel, vigyázz az ezüsttálra. Pajtás, tégy majd félre nekem egy kis marcipánt, ha szeretsz, és súgd meg a portásnak, hogy engedje be a Köszörüs Zsuzsit meg a Nellit.

MÁSODIK SZOLGA
Mit akarsz, cimbora?

ELSŐ SZOLGA
Odabenn a nagy szálában mindnyájan titeket keresnek, hívnak, kajtatnak, hajkurásznak.

MÁSODIK SZOLGA
Hát nem lehetünk itt is meg ott is. Kitartás, gyerekek, csak egy kis kitartás, végül úgyis nekünk marad a java.

Visszavonulnak.
Capulet, Júlia, családtagok, vendégek, álarcosok jönnek

CAPULET
Isten hozott, urak! A nők, akiknek
Lábán nincs tyúkszem, mind táncolni vágynak.
Á, hölgyeim! Ki kosarazza ki
A táncosát? Az illetőt bizonnyal
Gonosz tyúkszem kínozza, eltaláltam?
Isten hozott, urak! Hej, hajdan én is
Álarcba voltam s pajzán, drága szókat
Tudtam susogni a szépasszonyok
Fülébe. - Ennek vége, vége, vége.
Á, uraim! Húzzátok rá, zenészek.
Helyet, helyet. Forogjatok, leánykák.
Zene, tánc
Több fényt, te fickó, félre azt az asztalt,
Oltsd a tüzet ki, mert cudar meleg van.
Ugye remek - fiú - e házibál?
Csak ülj le, Capulet bátyám, csak ülj le.
Mi eltáncoltuk már a táncainkat.
Mikor esett utolszor, hogy mi ketten
Álarcba voltunk?

ÖREG CAPULET
        Harminc éve annak.

CAPULET
Ne mondd, öreg. Nincs annyi, nincsen annyi.
Lucentio pünkösdkor esküdött
S bár gyors a pünkösd, csak huszonöt éve
Lesz ennek és akkor álarcba voltunk.

ÖREG CAPULET
Több éve annak. A nagyobb fia
A harmincat tapossa.

CAPULET
                Mit beszélsz te?
Két év előtt még nagykorú se volt.

ROMEO
Ki az a hölgy, ki ottan amaz úrnak
Ékíti karját?

SZOLGA
        Nem tudom, uram.

ROMEO
A fáklya tőle izzóbb lángra lobban!
Szépsége úgy csüng az éj arculatján,
Mint fényes ékszer szerecsen fülén!
Túl szép e földre, nem való ide!
Ki hófehér galamb, ahhoz hasonló,
S aki körötte van, fekete holló.
A tánc után majd meglesem, hol ül
S érdes kezem kezétől üdvezül.
Szerettem eddig? Nem, tagadd le, szem.
Csak most látok szépet, ma éjjelen.

TYBALT
Hangjából ez csak Montague lehet: -
Add tőrömet, fiú: - a semmiházi
Álarc alatt merészkedik közénk,
Csúfolni, meggyalázni ünnepünket?
Az őseimnek százszor szent nevére,
Bűnnek se tartom, hogy kifoly a vére.

CAPULET
Ugyan, mi lelt, öcsém, miért viharzol?

TYBALT
Bátyám, ez ellenségünk, Montague.
Álarcba jött, gúnyból, a semmiházi,
Hogy meggyalázza éji ünnepünket.

CAPULET
Ifjú Romeo?

TYBALT
                A gaz Romeo.

CAPULET
No csöndesedj, te kedves öcs, ne bántsd őt,
Hisz úgy viselkedik, mint nemesúrfi,
S őszintén szólva Verona dicséri,
Milyen derék és jólnevelt fiú.
A város minden kincséért se hagynám,
Hogy itt az én házamban sértegessék.
Csitulj le és ügyet se vess reá.
Parancsolom; tehát szépen fogadj szót,
Nézz nyájasan, a homlokod se morcold,
Efféle bál az más modort kiván.

TYBALT
És más vendéget, mint ez a zsivány.
Én nem birom.

CAPULET
        De el kell bírnod őt:
Tessék, fiam? - Mondom, bírnod kell őt - menj.
Te vagy a házigazda itt, vagy én? Menj.
Hogy nem bírod el őt, te? Isten őrizz!
Vendégeim fölkoncolod talán?
Kakaskodol! Ki a legény a gáton!

TYBALT
De ez gyalázat, bátya -

CAPULET
                        Menj, ha mondom.
Orcátlan kölyke - az vagy, az, fiacskám!
Még ráfizetsz tréfádra - jól vigyázzál:
Megjárhatod nagyon, csak kezdj ki vélem.
Úgy, szíveim, igen. - Te zöld kamasz, menj:
Csitulj, különben - több fényt erre! - Szégyen!
Majd elcsitítlak! - Vígan, szíveim!

TYBALT
Izzó dühöm békítitek szelíden
S most béke és düh rázza minden ízem.
Megyek: de az a béke, mely ma édes,
Majd nemsokára keserű-epés lesz. (Elmegy)

ROMEO
Szentségtelen kézzel fogom ez áldott,
Szentséges oltárt, ezt a lágy kacsót,
De ajkam - e két piruló zarándok -
Jóváteszi s bűnöm föloldja csók.

JÚLIA
Zarándok, a kezed mivégre bántod?
Hisz jámbor áhítat volt az egész.
A szent kezét is illeti zarándok
És csókolódzik akkor kézbe kéz.

ROMEO
Szentnek s zarándoknak hát nincs-e ajka?

JÚLIA
Van, ámde csak imádkoznak vele.

ROMEO
Ó, szent, kezed ajkad kövesse, rajta,
Halld meg imám, ne lökj pokolba le.

JÚLIA
A szent csak áll, bár hallja az imát.

ROMEO
Állj s a jutalmat én veszem im át.
Ajkadtól ajkam így lesz bűntelen.

JÚLIA
De ezzel az én ajkam bűnösebb lesz.

ROMEO
Bűnös? Te unszolsz bűnre szüntelen.
Add vissza bűnöm.

JÚLIA
                Jaj, de értesz ehhez.

DAJKA
Egy szóra kéret az anyád, kisasszony.

ROMEO
Ki az ő anyja?

DAJKA
                Ej, fiatalúr,
A háziasszony az ő édesanyja:
Én dajkáltam lányát, kivel beszéltél,
És mondhatom, hogy jól imádkozott az,
Aki megkapja egykor.

ROMEO
                Capulet?
Szívem az ellenség prédája lett.

BENVOLIO
Gyerünk, a játék elvadul, elég.

ROMEO
Ó, jaj nekem: az életem a tét.

CAPULET
Hová szaladtok ily hamar, urak?
Fölhajthatunk még egynéhány pohár bort.
Hát mentek? Akkor köszönöm tinektek,
Kedves barátaim, jó éjszakát!
Fáklyákat erre. Nos, gyerünk az ágyba.
Az öreg Capulethez
Bizony, öreg, most már öregidő van,
Menjünk aludni.

JÚLIA
Jöjj csak, dadus. Ki ottan az az úr?

DAJKA
A vén Tiberio első fia.

JÚLIA
És az, aki most az ajtó felé megy?

DAJKA
Na várj, az az ifjú Petrucchio.

JÚLIA
S ki nem táncolt ma este, ott mögötte?

DAJKA
Nem ösmerem.

JÚLIA
Menj nyomba, kérdezd meg nevét: - ha nős,
Akkor a sírom lesz a nászi ágyam.

DAJKA
A neve Romeo, egy Montague,
Nagy ellenségtek egyetlen fia.

JÚLIA
Ó, gyűlölet, te anyja szerelemnek.
Korán láttam meg s későn ösmerem meg.
Milyen csodás, csodás a szerelem:
Halálos ellenségem szeretem.

DAJKA
Mi az, mi az?

JÚLIA
                Egy vers, a táncosomtól
Tanultam az imént.

DAJKA
                No jösszte, kincsem,
Elment a vendég, most már senki sincsen.

KAR
(belép) A régi láz most meghalt, üt az óra,
Új szerelemnek kell kigyúlnia.
A szép lány, kit imádott Romeója,
Nem szép neki, csak egy szép: Júlia.
Immár szeretik egymást mind a ketten,
Rokon-szemükbe lobbadoz a láng.
De a fiú a harctól visszaretten,
És szörnyű gát ijesztgeti a lányt.
Romeo, mint ellenség, szólni sem mer.
Nem vall neki, csak egyre bujdokol.
Júlia vívódik vad szerelemmel,
Ő sem találja édesét sehol.
De majd erőt, időt lelnek hamar
S megédesül az, ami most fanyar.