ÖTÖDIK FELVONÁS

1. SZÍN

ROMEO
Ha az álom hízelkedő szemének
Hinnem lehet, mindjárt öröm köszönt rám.
Keblem királya könnyen ül a trónján
S egész nap oly szokatlan, játszi jókedv
Emelget a földről, víg érzetekkel.
Álmomban édesem jött s halva lelt -
Álmunkban eszmél a halott: beh furcsa!
S oly életet csókolt az ajkaimra,
Hogy fölocsúdtam és császára lettem.
Jaj, mily csodás a szerelem maga,
Ha árnya is ily gazdag, boldogító.
Boldizsár jön
Hír Veronából? Boldizsár, mi újság?
Hoztál-e írást nékem a baráttól?
A kedvesem hogy van? És az apám?
Hogy mint van Júlia? Ezt újra kérdem,
Mert semmi sincs rosszul, ha jól van ő.

BOLDIZSÁR
Hát jól van. És így nincsen semmi rosszul.
Már alszik a Capulet-sírba teste,
S halhatlan része angyalokkal él.
Láttam, hogyan vitték a kriptaboltba,
S jelenteni ezt lóhalálba jöttem.
Ó, jaj, bocsásd meg énnekem a rossz hírt,
Hiszen te tetted tisztemül, uram.

ROMEO
Ha így van, harcba szállok véled, égbolt!
Tudod lakásom: hozz tintát, papírt,
S fogadj lovat: ma éjjel utazom.

BOLDIZSÁR
Istenre kérlek, várj kicsit, uram.
Arcod fakó s vad balszerencse érhet
Ezen az úton.

ROMEO
        Eh, ne képzelődjél.
Menj gyorsan és tedd a parancsomat.
Nem írt nekem semmit sem a barát?

BOLDIZSÁR
Nem, jó uram.

ROMEO
                Sebaj; hát szedd a lábad,
S fogadj lovat: nyomban megyek utánad.
Boldizsár el
Hát Júliám, veled hálok ma éjjel.
Lássuk, miként: Ó, Balsors, jaj de gyorsan
Adsz ötletet az átkozott szegénynek.
Máris eszembe jut egy patikáros -
Itten lakott -, és láttam is minap,
Vásott ruhába, zord, busa szemölddel
Gyógyfűveket szedett. Roppant sovány volt,
A nagy nyomor csontig lerágta őt.
Rozzant boltjába teknősbéka lógott,
Kitömött aligátor, torz halaknak
Rút bőre és a polcain kitéve
Üres bödönkék koldus lim-loma.
Tört bögrék, hólyagok, dohos magok,
Zsinegvégek, rossz, rózsaszín kalácskák,
Szétrakva, hogy többet mutassanak.
Ezt a siralmat látva így tűnődtem:
"Ha valakinek méreg kellene,
Mit árusítani itten halál,
Ez a bitang bizonnyal adna néki."
E gondolat jelezte nyomorom,
S e nyomorult mostan nekem is ád majd.
Ha jól emlékszem, éppen itt a háza:
De ünnep van, bezárta ócska boltját.
Hé, patikáros, hé!

PATIKÁROS
                Ki ordít így?

ROMEO
No jöjj, barátom. Látom, hogy szegény vagy.
Itt negyven arany: adj egy kortynyi mérget.
De oly ölőt, oly hirtelen-hatót,
Hogy szétnyilalljon tüstént minden érben,
Az életunt szörnyethaljon, ha issza,
S testéből úgy robbanjon el a lélek,
Olyan veszett sebesen, mint a lőpor
Lobban ki, tűzbe, gyilkos ágyucsőből.

PATIKÁROS
Van ily mérgem, de Mantovába törvény
Halált szab arra, aki árusítja.

ROMEO
Félsz a haláltól hát, te semmiházi,
Te átkozott? Az arcodon az éhség,
Ínség, sanyargás sír ki a szemedből,
Nyomor, gyalázat lóg le hátadon.
Ez a világ - s törvénye - nem barátod.
Dússá sosem tesz törvény e világon.
Szegd meg tehát, ne légy szegény, fogadd el.

PATIKÁROS
Szegénységem hajlik meg, nem gerincem.

ROMEO
Szegénységed veszem meg, nem gerinced.

PATIKÁROS
Hát szórd e port akármi folyadékba
S hörpintsd ki és lehetsz bár oly erős,
Mint húsz ember, végez veled azonnal.

ROMEO
Itt aranyod; gonoszabb, mint a méreg,
Több lelket öl ez itt e ronda földön,
Mint kotyvalékod, mit tilos eladnod:
Én adtam mérget, nem te énnekem.
Ég áldjon: ételt végy rajt s vastagodj.
Beveszlek én, gyógyító, drága méreg,
Ha Júliámhoz a sírboltba érek.

JÁNOS
Hé, merre vagy, testvérem Szent Ferencben?

LŐRINC
Úgy hallom, ez János testvér szava.
Megjöttél Mantovából, Romeótól?
Üzent nekem? Vagy add a levelét.

JÁNOS
Elmentem egy mezítlábas baráthoz,
Ki gyámolítja a betegeket,
Hogy elkisérjem és meg is találtam,
De minthogy azt hitték a városőrök,
Hogy mind a ketten oly helyen forogtunk,
Hol döghalál és fertőzet lakik,
Ajtónk lezárták és mi ottrekedtünk.
Így Mantovába el sem érkezénk.

LŐRINC
Ki vitte hát írásom Romeóhoz?

JÁNOS
El sem küldtem - itt van a levél -,
Futár se volt, hogy visszahozza néked.
A fertőzettől itt mindenki retteg.

LŐRINC
Mily balszerencse! Szerzetünkre mondom,
Nem semmiség volt benne, ámde fontos,
Komoly követség, s végzetes lehet,
Hogy el se ment. János testvér, eredj,
Szerezz egy vasrudat és hozd azonnal
Cellámba.

JÁNOS
        Testvér, már futok, hozom. (El)

LŐRINC
Mostan magam megyek a kriptaboltba.
Júlia ébred három óra múlva,
Átkozni fog, mert közbe Romeót
Nem értesítettem, hogy itt mi történt.
De újra írok Mantovába néki
S míg jön, cellámba rejtem Júliát -
A sírban egy élőhalott virág! (El)

PÁRIS
Add a fáklyát, fiú, s eredj odább.
Nem, oltsd ki inkább, mert még észrevesznek.
Feküdj le ottan a fenyők alá.
Szorítsd füled az üreges talajra.
Így hogyha lépés rezzen a síroktól
Lyukas, kivájt, behorpadt temetőn,
Meghallod: és füttyents nekem azonnal,
Jelezd, mihelyt valaki közeleg.
Add a virágot. Tedd parancsomat, menj.

APRÓD
(félre) Félek kicsit, hogy egyedül leszek
A temetőben, ámde rajta, menjünk. (El)

PÁRIS
Édes virág, nászágyadon virág lesz:
De mennyezetje - jaj - por és kövek!
Édes harmattal öntözöm meg éjjel,
Harmat híján bánat-facsarta könnyel:
Nap szállatával gyászolom sirod,
Meghintem a virággal és sirok.
Apród füttyent
A fiú jelt ád, most valaki jön.
Mily átkozott láb bolyg itt éjszaka,
Zavarva gyászom és igaz szerelmem?
Fáklyája van? Hát rejts el akkor, Éj! (El)

ROMEO
Add a csákányt s a faltörő-rudat.
Itt a levél s reggelre kelve vidd el
És nyújtsad át uramnak és atyámnak.
Add a fáklyát: ha kedves életed,
Állj félre s bármit látsz vagy hallasz itten,
Munkámban engem semmiképp se bolygass.
Leszállok a Halál ágyába hát,
Hogy lássam újra édesemnek arcát.
Főkép pedig, hogy ujjáról lehúzzam
A drága gyűrűt - fontos ügybe lesz rá
Szükségem: így hát eredj, siess: -
De hogyha visszatérsz és leskelődöl,
Mit művelek később, hát istenemre,
Ízekre téplek, és a tagjaiddal
Szórom be ezt a kapzsi temetőt:
Az óra és a szándékom szilaj-vad,
Vadabb, dühösebb és iszonytatóbb, mint
Éh tigris és a bőgő óceán.

BOLDIZSÁR
Megyek, uram, megyek, már nem zavarlak.

ROMEO
Így vagy barátom. Vidd el innen ezt,
S élj boldogul: jó ember, Isten áldjon.

BOLDIZSÁR
(félre) Azért csak a közelbe bújok el:
Olyan csúnyán néz, rosszban sántikálhat.

ROMEO
Te ronda bendő, pucra a Halálnak,
Jóllakva a legszentebb földdarabbal,
Büdös állkapcád fölfeszítem és új
Ételt tömök beléd, hogy meggebedj!

PÁRIS
Ez a száműzött, dölyfös Montague.
Ő ölte meg az Édes drága bátyját,
Bújába halt meg ez a szép teremtés.
Most idejött, a hitvány, meggyalázni
A holtakat: de végezek vele. (Előrelép)
Megállj cudar munkádba, Montague!
Hát mit keres a bosszú a siron túl?
Aljas rüpők, hadd végezzek veled.
Add meg magad, jöjj, mert meghalsz azonnal.

ROMEO
Meg, meghalok, azért jövök ide.
Az átkozottat, jó fiú, ne bőszítsd.
Fuss, hagyj magamra: nézd a holtakat,
Tőlük riadj el, az Istenre kérlek.
Fejemre új bűnt, ifjú, ne tetézz,
Ne ingerelj, uszíts: eredj, eredj!
Az égre, jobb szeretlek, mint magam,
Hisz enmagam ellen hozom a fegyvert,
Ne késlekedj, menj: élj s ámulva mondd,
Elkergetett egy irgalmas bolond.

PÁRIS
Nem engedlek, hiába is rimánkodsz,
Végzek veled, mint egy földönfutóval.

ROMEO
Tehát kihívsz? No rajta, kezdd, fiú.

BOLDIZSÁR
Jaj, Istenem, vívnak, hívom az őrt. (El)

PÁRIS
Ó, jaj, megölt! Ha van szivedbe részvét,
Nyisd föl a kriptát, fektess Júliához.

ROMEO
Megesküszöm, így lesz. Hadd lássam arcod. -
Mercutio nemes rokonja, Páris.
Mit is beszélt az úton a legényem,
Míg zaklatott főm nem figyelt reá? Azt,
Hogy Páris megkérette Júliát:
Nem ezt beszélte? Vagy álmodtam ezt? -
Őrült vagyok és hallva Júliáról
Ezt képzelem? Ó, adsza a kezed,
Beírtak a Balsors könyvébe, vélem!
Dicső a sír, amelybe eltemetlek,
Nem, fárosz^[16] ez, legyilkolt ifjúember,
Mert Júlia van itt, szépsége fénylik,
S a kripta tőle tündér bálterem lesz.
Nyugodj, halott, kit egy halott temet.
Párist a kriptába fekteti
Hányszor vidul föl a halál előtt,
Aki halódik. Ápolói mondják,
Ez az utolsó lobbanás: mi hát most
E lobbanás? Ó, szívem! asszonyom!
Lehed mézét kiszívta a Halál,
De nincs hatalma a szépségeden:
Nem tört le: szádon-arcodon bíborlik
Szépséged zászlaja, és a Halál még
Nem tűzte ott ki sárga lobogóját.
Tybalt, te vagy e véres szemfedőbe?
Ó, mit tehetnék mást javadra, mint hogy
A kéz, amely szétvágta ifjuságod,
Lerontsa azt is, aki ellened tört?^[17]
Miért vagy oly szép mostan is? Talán
Beléd szeretett az üres Halál,
S e semmi, ösztövér, utálatos Rém
Itt a sötétben tart mint kedvesét?
Én féltelek, hát véled maradok.
Nem moccanok többé a zordon éjnek
E kastélyából: itt leszek, csak itt,
Férgekkel, a szolgáló-lányaiddal
Itten tanyázom mindörökre majd,
S lerázom a bal csillagok igáját
Ez életunt testről. Szem, nézd utolszor!
Öleld utolszor, kar! s te száj - lehellet
Kapuja - ez igaz csókkal pecsételd
Örök alkum az uzsorás Halállal.
Jöjj, zord kisérő, szörnyű kalauz!
Kétségbeesett révész te, s verd a szirthez
Viharba fáradt, hányatott dereglyém.
Érted, szerelmem! (Kiissza az üveget)
        Ó, hű patikáros,
Gyors a szered. Így, egy csókkal halok meg. (Meghal)

LŐRINC
Jaj, Szent Ferenc, segíts. Hányszor botolt meg
Vén lábam a sírokba! Ki van itt?

BOLDIZSÁR
Egy jó barátod s régi ismerősöd.

LŐRINC
Áldás reád hát. Mondd nekem, barátom,
Miért világít az a fáklya
Pondróknak és a vaksi koponyáknak?
Nyilván a Capulet-kriptában ég.

BOLDIZSÁR
Ott ég, atyám, és a gazdám is ott van, akit szeretsz te.

LŐRINC
        Ki?

BOLDIZSÁR
                Hát Romeo.

LŐRINC
Mióta van ott?

BOLDIZSÁR
                Jó félóra óta.

LŐRINC
Jöjj vélem a kriptába.

BOLDIZSÁR
                        Nem merek.
A gazdám azt hiszi, hogy hazamentem,
S irtózatos halált igért nekem,
Ha maradok s utána leskelődöm.

LŐRINC
Hát csak maradj. Magam megyek. De félek,
Egyszerre csak rossz sejtelem fog el.

BOLDIZSÁR
Én azt álmodtam a fenyő alatt itt,
Hogy a gazdám kihívott valakit
S leszúrta a kardjával.

LŐRINC
(előremegy) Romeo!
Jajjaj, miféle vér fertezteti
A kriptaboltnak sziklacsarnokát?
S miért e bitang és vérfüstölte kardok
Oly mocskosan a béke otthonában?
Bemegy a kriptába
Romeo! Ó, halálsápadt! Mi, Páris?
Vérébe fagyva. Ó, mily átkos óra
Okozta ezt a szörnyű balszerencsét!
Júlia ébredez.

JÚLIA
Ó, jóságos atyám, hol az uram?
Emlékezem, hogy hol kell lenni nékem
S ott is vagyok: de hol van Romeóm?

LŐRINC
Zajt hallok. Asszonyom, jer a halálnak,
Ragálynak és lidércnek e lakából.
Nagyobb erő tört ránk, hiába küzdtünk,
Tervünk dugába dőlt: siess, jer innen:
Holtan hever urad - a kebleden -,
És Páris is: jer velem, elhelyezlek
A szent apácák zárdájába majd.
Ne kérdezősködj, mert közelg az őrség,
Jer, Júliám! (Új zaj) Én nem merek maradni.

JÚLIA
Csak menj, siess. Nekem maradni kell.
Lőrinc el
Mi ez üveg? a kedvesem kezében?
Ó, méreg ölte meg idő előtt.
Huncut, kiinni mind, nem hagyni egy
Baráti csöppet, hogy hozzád vigyen?
Megcsókolom szád. Tán csüng rajta pár
Csöpp, hogy halálba üdvözítsen engem.
(Megcsókolja) Szájad meleg.

ELSŐ ŐR
(künn) Vezess, fiú: - na merre?

JÚLIA
Mi ez a zaj? Jöjj, drága tőr!
Kirántja Romeo tőrét
Ez hüvelyed. (Magába döfi) Itt rozsdásodj te: ölj meg!

APRÓD
Ez az a hely, ahol a fáklya ég.

ELSŐ ŐR
Egyadta vér a kriptabolt alapja.
A temetőbe! Mindenkit lefogni.
Néhány őr el.
Siralmas látvány! Itt a gróf megölve.
Júlia vérzik: még meleg, de újra
Meghal, kit már két napja eltemettünk.
Fuss a herceghez - te Capuletékhez -
Verd föl a Montague-kat - mind kutatni.
Itt látjuk őket a sírbolt alapján,
De hogy mi volt a gyászuk bús alapja,
Azt majd csak a vizsgálat látja végül.

MÁSODIK ŐR
Itt Romeo legénye, künn találtuk.

ELSŐ ŐR
Míg nem jön a herceg, vedd őrizetbe.

HARMADIK ŐR
Itt egy barát, remeg, sóhajtozik, sír:
Ezt a vasat, csákányt őnála leltük,
A temető ezen felén lopódzott.

ELSŐ ŐR
Nagyon gyanús: fogoly lesz a barát is.

HERCEG
Mi balszerencse ébred ily korán,
Hogy hajnali ágyunkból is kiűz?

CAPULET
Mi baj lehet, hogy így üvöltenek künn?

CAPULETNÉ
A nép az utcán Romeót kiáltoz,
Más Júliát, más Párist, s mind rohannak
Vad jajgatással a kriptánk felé.

HERCEG
Mi rémület riasztja a fülünket?

ELSŐ ŐR
Herceg! Páris gróf itt hever megölve.
Itt Romeo halott - s itt Júlia -
Halott volt már - meleg, és újra meghalt.

HERCEG
Derítsd föl: e vad gyilkolás miként volt?

ELSŐ ŐR
Itt egy barát, itt Romeo legénye.
Szerszámokat cipelnek, hogy kinyissák
Halottaink tanyáját.

CAPULET
Ó, Ég - ó, asszony, nézd, vérzik leányunk!
E tőr eltévedt - ni, a hüvelye
Üres emitt Montague oldalán.
Lányunk szivébe csúszott: - rossz hüvelybe.

CAPULETNÉ
Halálharang nekem ez a halálkép:
Aggságomat kondítja sír felé.

HERCEG
Jöjj, Montague, ma fölkeltél korán,
Lásd, mily korán feküdt le gyermeked.

MONTAGUE
Ó, herceg, hitvesem meghalt ma éjjel,
Nem élte túl fia száműzetését.
Mi új csapás zendül vénségem ellen?

HERCEG
Nézz s látni fogsz.

MONTAGUE
Ó, neveletlen, mondd hát, illik-e
Apád előtt a sírba tolakodni?

HERCEG
Zárjuk le kissé a vád ajkait,
Míg tisztázzuk a kétes dolgokat,
S megtudjuk kútfejük, való lefolytuk:
Akkor magam leszek bútok vezére,
Halálba is viszlek, ha kell: de addig
Szolgálja a gyászt néma béketűrés. -
Hozzák elémbe a gyanúsokat.

LŐRINC
Én, én vagyok, ki tenni képtelen,
A leggyanúsabb, mert e szörnyű rémtett
Idő s hely is mind-mind csak ellenem vall.
Itt állok én, terhelve-mentekezve,
Vádolva s egybe védve önmagam.

HERCEG
Hát add elő, mit tudsz te a dologban?

LŐRINC
Rövid leszek, hisz a lélegzetem
Kurtább, semhogy hosszú mesére futná.
Ott Romeo - halott -, Júlia férje -
Ott Júlia - halott -, hű hitvese.
Titokban én eskettem össze őket,
Tybaltot aznap ölték meg s miatta
A vőlegényt száműzték városunkból.
Júlia érte sírt és nem Tybaltért.
Te, hogy keservét enyhítsd, elgyürűzted,
Erővel is férjhez akartad adni
Páris grófhoz - Júlia fölkeres,
Rimánkodik dúlt arccal, hogy segítsek,
Mentsem meg őt a másik esküvőtől,
Másképp cellámban öli meg magát.
Hát adtam néki - mert tudok keverni -
Álomhozó italt, s úgy is hatott ez,
Amint kívántam, a halál szinébe
Burkolta: közben írtam Romeónak,
Hogy itt legyen e rémes éjszakára
S kölcsön-sírjából hozza ki velem,
Mert az ital varázsa épp ma szűnt meg.
De a levélvivőm, János barát,
Útjába megrekedt és tegnap este
Levelem visszahozta. Így az órán -
Mikor ébredni kellett Júliának -
Magam jöttem kivinni őt a sírból.
Azt hittem, a cellámba rejtem el majd,
Míg Romeónak írást küldhetek: -
De hogy megérkezem - az ébredése
Előtt pár perccel -, két halott hevert itt,
Nemes Páris gróf és hű Romeo.
Júlia ébred, kértem esdve, jöjjön,
Viselje tűrve az Ég rendelését:
De erre zaj riasztott el a sírból,
Ő bánatában nem akart követni,
S - úgy rémlik - aztán végezett magával.
Csak ezt tudom. Nászába beavattuk
Dadáját is, s ha bármi balra fordult
Az én hibámból, úgy vén életem
Legyen az áldozat - pár óra van még -
Ezt sújtsa le a törvény szigora.

HERCEG
Szent férfiúnak ösmertünk mi mindig.
Hol Romeo legénye? Mit tud ez?

BOLDIZSÁR
Hírt vittem néki, hogy Júlia meghalt,
Ő lóhalálban indult Mantovából,
Mindjárt a sírhoz jött, ide a sírhoz -
Meghagyta, ezt az írást adjam át
Az apjának korán, és benn a sírban
Halált igért nekem, ha nem megyek.

HERCEG
Add azt az írást - majd beléje nézek -
A gróf apródja hol, ki őrt hivott?
Hát mit művelt itt, fickó, az urad?

APRÓD
Az asszonya sírjához jött virággal.
Rám szólt, hogy álljak félre, félreálltam.
Egy fáklyás ember a sírt feszegette,
Hát akkor a gazdám kirántja kardját,
Én meg futok s tüstént hívom az őrt.

HERCEG
Ez írás a barátot igazolja.
Így volt szerelme s Júlia halála.
Azt írja itt, mérget vett egy szegény
Patikárostól s a kriptába jött
Meghalni és Júliához feküdni.
Hol vagytok, ellenségek? - Capulet -
Montague - lám gyűlölségtek mily átok:
Szerelemmel gyilkolta meg az Ég
Örömetek, s én, mert tűrtem viszálytok,
Két atyafit vesztek: - így bűnhődünk mind.

CAPULET
Ó, Montague bátyám, add a kezed:
Ez a leányom özvegydíja, többet
Nem kérhetek.

MONTAGUE
        De én többet adok:
Szobrot emelek néki sáraranyból,
És mindaddig, amíg Verona áll,
Nevének nem szabad elmúlnia,
Ragyogjon a hű, tiszta Júlia.

CAPULET
S én egy arany-Romeót veretek
Arája mellé: mártír-gyermekeknek
Így áldoz a koldusi szeretet.

HERCEG
Zord békülést hoz e mogorva reggel,
Fejét a nap se dugja ki nekünk.
Ezt megvitatjuk még a többiekkel,
Aztán kegyelmezünk és büntetünk:
Mert még regékbe sincsen arra szó,
Mit szenvedett Júlia s Romeo.